A nevem Cassandra Emma Ponkey, 17 éves vagyok. A barátaim csak Cass-nek hívnak. Londonban lakom anyámmal, a bátyámmal, és a házvezető nővel. Nem vagyunk gazdagok, de apu egy jól menő céget vezet, és telik ezekre. Igazából szükségünk is van a házvezető nőre, mert mindenki nagyon szétszórt. Aput hónapokig nem látjuk, aztán mikor hazajön, csak anyuval van elfoglalva. Anyut utálom. Soha nem ért meg, és nem érzi át azt amit én érzek. Semmit nem tudok vele megbeszélni. Pedig ez egy anya dolga, nem? A munka mindig is fontosabb volt neki. A bátyám... Nos ő a bátyám. Adam Ponkey, egy átlagos 19 éves srác. Rengeteg haverja van, akikkel én is jóban vagyok. Bátyámként tekintek rájuk is. Nagyon jó a kapcsolatom Adammal, igazából 2 éve csak ő van nekem. 1,5 éve költöztünk ide Mullingar-ből. Fájt, hogy el kellett jönnöm, de már semmi nem kötött oda. Az egyik legfontosabb személy ott hagyott, hogy kipróbálja magát a média világában. Nos sikerült is neki. Pedig megígérte, hogy minden nap hív majd. De nem tette. Hatalmas űrt hagyott bennem, és a mai napig nem tudom ezt megbocsájtani neki.
~részlet
Sírva rohantam a szobámba. Adam utánam rohant, de mire felért, én már bezárkóztam. Ő is nagyon jól tudja, hogy mit éreztem az a srác iránt. Igazából még most is szeretem, de 2 éve nem keresett. Minden nap láttam, hallottam a hangját... a TV-ben. Pedig barátok voltunk. Túl jó barátok! Erre pedig felhozza, és odakapcsolja a TV-t. Nem tudom feldolgozni, hogy világhírű lett, és engem pedig elfelejtett. Pedig megígérte, hogy soha nem felejt. Még egy medált is adott, amit a mai napig hordok. Feleslegesen! Tudom, hogy ha látni akarom, akkor el kell mennem egy koncertre, vagy dedikálásra. De nem megy. 2 év hosszú idő, teljesen megváltoztunk mindketten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése