Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Csukott szemmel elkezdtem tapogatni az éjjeli szekrényemen, hátha megtalálom az ébresztő kütyüt, ami még mindig üvöltötte a Last First Kiss című számot. Tudom, csak kínozom magam amiért hallgatom a zenéjüket, de nem bírom kiverni a fejemből Őt. Nehezen megtaláltam a készüléket, és meg sem nézve azt, hogy ki hív felvettem:
-Halo?
-Szia Casy.- ezt nem hiszem el. Csak Ő hívott így. 2 év után van képe felhívni?
-Mond, mit akarsz?!-kicsit bunkóbb volt, mint akartam, de megérdemli.
-Na, nyugi. Csal azt akartam megkérdezni, hogy még mindig ugyan ott laktok-e?! Mert lesz egy koncertünk Mullingar-ben, gondoltam összefuthatnánk. Rég láttalak.
-Ezzel kicsit elkéstél. Rég nem Mullingar-ben lakunk. És ha lehet ne is keress fel.
-De Casy, hiányzol. Megígértem, hogy melletted leszek örökre, nem?
-Az örökké nagyon hosszú idő. És elmentél, nem kerestél. Nem hívtál, nem írtál, semmi. Tudod mennyit sírtam miattad?- itt már kigördült az első könnycsepp, pedig nem akartam sírni.
-Tudom, sajnálom. Hol laktok? Látni szeretnélek.- szavai tüskeként hatottak szívembe.
-Most már sajnálhatod is. Londonban lakunk. Azt hiszem nem érdemled meg, hogy ennél többet mondjak.
-Kérlek. Rettenetesen hiányzol.
-Rendben. De csak egy találkozó, semmi több. Megbeszéljük, és aztán elfelejtjük egymást. Elfelejtjük azt ami köztünk volt.
-De én nem tudlak elfelejteni.- suttogta nagyon halkan.
-Muszáj lesz.
-Kérlek. 11-kor a téren?
-Rendben.
-Köszönöm.- válaszra sem méltatva, bontottam a vonalat.
Felkeltem, majd elvégeztem a reggeli teendőimet. Miután elkészültem, lebaktattam a konyhába, ahol a bátyám épp a reggeli kávéját itta.
-Jó reggelt hugi.- mondta majd nyomott egy puszit az arcomra.
-Reggelt.
-Mi baj?
-Semmi, csak...
-Csak?
-Elkövettem egy hatalmas hibát. Újra.
-Jézusom, mit csináltál?
-Megbeszéltem egy találkozót Niall-el.
-Mi van?
-Mondtam.
-Cass, ugye nem mész el?
-De. Azt hiszem ezt meg kell beszélni.
-Te tudod. De ne felejtsd el, hogy mit tett.
-Azt soha nem fogom.
-Jól van.
-Most megyek készülődni.
Felrohantam a szobámba, letusoltam és átöltöztem. 10:45-kor elköszöntem Adamtől, és elindultam a Trafalgar tér felé. Út közben a telefonomat nyomkodtam, mikor valaki nekem jött. Kapucni, és napszemüveg volt rajta. Felsegített, majd leporoltam magam.
-Jól vagy?- kérdezte csillogó zöld szemeivel.
-Persze.- mosolyogtam rá.
-A nevem Harold Edward Styles. De hívj csak Harrynek.- Basszus ő Niall egyik társa.
-Cassandra Emma Ponkey. De csak Cass.
-Nagyon szép neved van. Ahogy a viselője is az. Merre tartasz?
-A Trafalgar térre megyek. Találkozok...- most mondjam neki, vagy ne?- Niall-el.
-Ismered Niall-t?- kérdezte kikerekedett szemekkel.
-Igen.- sóhajtottam.- Szomszédok voltunk 15 évig. Aztán mikor elindult az X-faktorban, megígérte, hogy minden nap beszélünk majd. Adott egy Forever-ös medált is. De egyszer nem keresett.
-Akkor te vagy Casy?
-Öhm, igen.
-Niall minden nap rólad áradozik, hogy mennyire hiányzol neki, és nem tud elfelejteni. Lassan aludni sem lehet tőle.
-Sajnálom.- nevettem fel kínosan.
-Nem a te hibád. De menj nyugodtan, nem tartalak fel. Örülök, hogy megismertelek.
-Én is.- mondtam, és egy mosolyt küldtem felé.
-Remélem még találkozunk.
-Itt a számom, majd összefuthatunk.- mondtam, még mindig mosolyogva.
-Köszi. Na, tényleg menj. Szia.
-Szia.
10 perc séta után, odaértem a térre, de Niall sehol nem volt. Felhívtam.
-Merre vagy?
-Neked is szia. 5 perc és ott vagyok.
-Oké.
-Szia.
-Hali.
Már vagy egy negyed órája vártam, mikor közeledett felém 3 kapucnis-napszemüveges srác.
-Casy. Eszméletlenül hiányoztál.- mondta ír barátom, de mikor meg akart ölelni, megállítottam.
-Most viccelsz?- kerekedtek ki szemeim.- Azt hittem csak ketten leszünk.
-Bocs, de ők a haverjaim. Harry és Louis.
-Tudom. Harryt már ismerem.
-Igen?- kérdezte felhúzott szemöldökkel. Látszólag meglepte a dolog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése